Kb egy évvel ezelőtt kaptam rá igazán a hegyi futásokra. Az októberi, söllli verseny után akartam valami keményebbet idénre bevállalni. Akkor találtam a bajor erdőkben rendezett Arberland Trail-t, aminek a közepes távja (tavaly még 36, idén már 41km) lett az idei célversenyem. 

Így visszagondolva az elmúlt 9-10 hónapra, örülök, hogy bevállaltam a felkészülést. Olyan tájakon futottam, olyan helyekre jutottam el amire álmomban sem gondoltam volna, hogy képes vagyok rá. Ha valaki nekem tavaly azt mondja, hogy 2018-ban  -többek közt- egy 3200m magas hegycsúcsra fogok felfutni, hát biztosan hülyének nézem. Vagy amikor pihenni voltunk családommal az osztrák Alpokban és reggel 6kor a napfelkeltét a hegygerincről néztem, a völgyben meg úsztak alattam a felhők.
Csodálatos emlékek, amiket a futásnak köszönhetek. 

Van aztán úgy, hogy minden jól alakul, csak valahogy a cél előtt bicsaklik meg az egész. Hát így jártam én is az Auerhahn Trail-el szeptember 22-én. De lássuk hogy történt:

Előzmény: Legutobb ott hagytam abba, hogy június végén felfutottam a stubai Alpok legmagasabb csúcsára. Volt még onnan kb. 2 és fél hónapom, úgy éreztem jól állok az edzésekkel, egyre erősebb voltam és 30-35km-t tudtam már terepen futni. 
Tökéletes azért messze nem volt a felkészülés, sajnos minden hónapban kiesett 1-1 hét, valami hülye betegség miatt, illetve augusztus végén olyan fáradt voltam, hogy ki kellett hagyni egy hosszú futást.

Szeptemberben szerencsére úgy alakult, hogy el tudtam menni még Sopronban egy utolsó hosszút futni. A szokásos útvonalamat bővítettem ki egy brennbergi kitérővel. Kávé a kis kocsmában, csoki a kis boltból. :) Remek edzés volt ez is.

Verseny előtt már csak egy rövidebb távot akartam futni, kapóra jött, hogy szombaton rendezték meg a Karsfeld See Lauf-ot itt a közelben. 21 km síkon, a pályát ismerem, tökéletes futóidő (11fok volt reggel) mi baj lehet? Hát pontosan ez...
Nem szabadott volna, de a vágy, hogy kipróbáljam magam, gyorsabb vagyok-e most, mint 3 éve maraton előtt voltam, túlságosan nagy volt. Legyőzött...
És igen, gyorsabb vagyok, sokkal. 1:40-et futottam, ami kb. 5perccel jobb, mint az eddigi FM-om. PB De nagy árat fizettem érte. A bal nagylábújjam feletti ín begyulladhatott, mert nyomkodásra nem, csak mozgatásra fájt. Egész héten pihentettem, jegeltem, kenegettem, valamit javult, de meg nem gyúgyult. Ez pedig egy 41km-es futás előtt nem jó hír. Nagyon nem.

Verseny: Rókáékkal és Áronnal folyamatosan egyeztettünk, szerveztük az előkészületeket. Minden flottul ment, még a Ryanair pilóták lehetséges sztrákja sem tett keresztbe és leszállították a Róka-családot egyben Berlinbe. :) (Itt az ő részletes beszámolója: https://hosszutav.blog.hu/2018/09/24/fajdkakasodas_haverokkal_hegyen )
Ők előző nap este értek a versenyhez közeli szállásra, és inkább a szombat hajnali indulást otthonról részesítettem előnyben. Azért a saját ágyban a legjobb pihenni... :)
Időben érkeztünk mindannyian, én voltam az első, aki reggel átvette a start csomagját, a többieknek sem kellett 5percnél többet várni. 
Az időjárás sajnos hűvös, szeles volt, nem esett jól kint lenni, a startig az adminisztrációs épületben dekkoltunk és próbáltunk kávét szerezni. Itt konstatáltam, hogy elfelejtettem magammal gélt hozni. (illetve előbb venni kellett volna, mert az utolsót a félmaratonon magamba nyomtam.)

A táv kb. két nagy domb megmászásából állt, közte meg lejtő, néhol sík szakasszal. (mondjuk másmilyen nem is lehetnek, de mind1 is... )
Az első 16km-t kicsit erősen is kezdtem, sajnos olyanokkal futottam együtt, akik nem az én "súlycsoportom", bár ott akkor én ezt nem konstatáltam. A frissítés előtt már lassítottam, kicsit visszavettem a tempóból, kényelmesen kocogtam be és vártam a vízre, illetve ettem pár kocka kenyeret is.
Kb. 24km-ig nem volt gond, csak az elfutás miatti küzködés, de haladtam. Utána kezdődött a kálváriám, mert a lábujjamba rendszeresen belenyilalt a fájdalom. Le kellett ülnöm és kicsit átmozgatni, maszírozni, de sokat nem javult. Innentől folyamatosan kisebb-nagyobb fájdalmakkal kellett küzdenem ettől pedig a futókedvem is elment aztán. Ha ott lett volna lehetőségem, biztosan feladom a versenyt, szerencsétlenségemre azonban pont a legtávolabbi ponton voltam a céltól és sok lehetőségen nem volt visszajutni, így szitkolózva, morogva, de haladtam tovább. Demotivált a hideg, a fájdalom, és hogy mindenki lehagyott (pedig sokan bíztattak, meg próbáltak segíteni, de nem tudtak). 
Végül szenvedve sikerül beérnem egy 5:50es idővel, ami a 147-ik helyre volt jó a kb. 200 indulóból. Róka akkor már ezer éve beért, Áron meg pár perccel utánam ért be egy hatalmas mosollyal az arcán. (pedig ő még a helyi flóra és fauna gondos tápanyagellátásáról is gondoskodott út közben, szóval reszpekt!)

Befutás után még kicsit üldögéltünk a fűtött sátorban, ettünk (már akinek jutott tészta) és végre sikerült egy kávét is szerezni a helyi magyar lángosos/kürtöskalácsostól. A nap egyik legjobb pillanata volt. 

Árontól és a bodenmaisi sí stadiontól búcsút vettünk és elindultun Rókáékkal kényelmesen haza.

Rövid képes beszámoló:

Startnál

Az első nagy hegy tetején

Ennyi sütinek ki tud ellenállni??? :)

Cél elött letörten

Konkluzió. Így pár nap eltelte után kezdem látni azokat a hibákat, amik oda vezettek, hogy az év legjobban várt versenye ilyen balul sült el:
- Verseny előtt 5 nappal mindent beleadva FM-t futni. No komment...
- Időben mindent beszerezni. Az eddigi terepcipőm 20km után nyomta a lábam. Hónapokig kerestem egy másikat, és csak húztam az időt. 1 héttel a rajt előtt sikerült beszereztem az újjat, és kész szerencse, hogy az pl nem törte fel a lábam. A frissítő géleket meg elfelejtettem megvenni, pedig minden nap ott megyek el a bolt közelében, csak be kellett volna mennem. No comment Nr. 2
- Fejben jobban felkészülni a versenyre. Bár pihenni tudtam előtte, de valahogy nem tudtam fokuszálni rá. Jó, itt volt pár olyan privát dolog is, ami elvonta a figyelmem, de ez akkor is hiba.
- Edzésen nem fut velem senki, így csak a magam tempóját követem. Viszont versenyen szinte akaratlanul is felveszem a velem jövők tempóját, ami nagy hiba. Erre jobban kell figyelnem.
- Bármennyire is vonzó a depóban kirakott süti (mert itt volt olyan) vagy ilyesmi, nem szabad elcsábulni. Bár itt sokat már nem számított, a frissítést is elrontottam, fogalmam sem volt, mikor mit kellene ennem. Pedig előtte edzéseken ezt már elég jól kitapasztaltam.

Hogyan tovább? Először is gyogyulni. Mint a lábújjam, mint a hétvégén összeszedett megfázásból. :(
Ugyan teljesítettem az idei célvesenyemet, de sajnos nem úgy, ahogy azt elterveztem. Viszont futottam egy félmaraton PB-t! :) De ennek ára volt... Szeretném magamnak még idén bebizonyítani, hogy jobban megy nekem ez a maratoni trail, mint amit most produkáltam. Keresek egy lehetőséget rá, hogy újra próbálkozzak.

Aztán ott van 2019, amit majd el kell kezdeni tervezni. Kell egy fő cél, egy verseny. Hmmm

Ha most azt mondanád nekem, jövőre le fogom futni a Stubai UT 63km-es távját, biztosan hülyének néznélek...
;-)